-->

2014. július 14., hétfő

1. Rész

Tehetetlenül álltam a ruhásszekrényem kinyitott ajtaja előtt, miközben azon törtem a fejemet, hogy mit is öltsek magamra a mai este alkalmából. Soha nem voltam még hivatalos házibuliba, úgy gondolom, hogy ez lesz az első, és egyben az utolsó is, amibe elmegyek. Nem vagyok az a típus aki folyton bulikba jár hétvégente és a talajig leissza magát, miközben bármelyik fiúk azt tehet vele, amit csak álmában kívánhatna. Lehet én vagyok mások számára furcsa, de én ehhez az elvhez tartom magamat, ahogyan fogom is. Talán emiatt nincsenek barátaim, a meghívómat is biztosan félrecímezték, de ez már lényegtelen.
Miközben elkalandoztam a saját világomban, teljesen kiestem a valóságból. Mikor rápillantottam az órára, kicsit sietősre vettem a figurát. Hét órát ütött, és én még sehol sem tartottam, amikor nyolckor kezdődik a parti. 
Kikaptam egy fekete koktélruhát végül, amin el is csodálkoztam, hiszen nem szoktam ilyesmit hordani. Egy kis cetli volt még a fogasra akasztva, amit azonnal elolvastam, majd értetlenül ráztam meg a fejemet:

Csak hogy csinos legyél az estére. Érezd nagyon jól magadat! Szeretlek, Anya

Akkor ezért volt szokatlan a ruhatáramban egy ilyen darabot találni.
Hol is kezdjem?! Igen, a szüleim nagyon sokat dolgoznak, folyamatosan hajtanak a munkában, de amikor van egy kis szabadidejük, azt sem velem töltik, mondhatni szimplán elhanyagolnak. Történetesen megadnak nekem mindent, de nem számíthatok rájuk, nincsen igazi kapcsolatom velük. Mintha két idegennel laknék egy fedél alatt. Legszívesebben elmenekülnék itthonról, de nem tehetem meg. Pedig sokkal egyszerűbb lenne a saját lábamon megállni. Vagyis nem. Amilyen esetlen és béna vagyok, egyedül biztosan nem sikerülne.

Magamra öltöttem a ruhát, fintorogva néztem a tükörképemre. Szokatlan volt, ahogy az anyaga rásimult egyes testrészeimre, kiemelve vékony alakomat. Próbáltam megszokni az összképet, ami beletelt egy kis időbe. Magamra dobtam még egy leheletnyi sminket, majd belebújtam a magassarkúmban, magamhoz kaptam a táskámat, amibe beledobáltam a fontos dolgokat, és elindultam. Útközben párszor megbotlottam a saját lábamban, csodálkoztam azon, hogy egyszer sem zakóztam egy óriási nagyot.
Hamar odaértem a helyszínre. Egy barátságos, faház állt a tóparton, amelynek felületét még a Nap utolsó sugarai narancssárgára színeztek. Óvatosan jártam végig az odáig vezető csúszós talajt, míg el nem értem a bejárati ajtóig. Csengettem, pár másodperc múlva pedig már nyílt is a bejárat. Egy számomra ismeretlen fiú meredt rám, tekintetével alaposan végigmért, azután elégedett vigyor ült ki a szájára. A lényeg, hogy nem volt feltűnő.
Biccentett egyet a fejével, jelezve, hogy kerüljek beljebb, én pedig lassan besétáltam az emberekkel teli nappaliba. Körbenéztem, de csak egy-két ismerős arcot véltem felfedezni az iskolából. Mondjuk előre sejtettem, hogy nem fogom itt se találni a helyemet. Akkor minek is jöttem el?
Hanyagul levetettem magamat a kanapéra, és unottan meredtem magam elé. Néha felpillantottam, hogy azért tisztában legyek azzal, mi is folyik egy ilyen buliban, de nem különösen kötött le. Már vagy másfél órája ültem egy helyben, nagyon agyaltam azon, hogy maradjak-e, vagy sem. Már sokadszorra nyílt az ajtó, én pedig  merő kíváncsiságból felkaptam a fejemet. Visszagondolva, nem kellett volna.

Egy körülbelül 180 centiméter magas, barna hajú, őzike szemű srác lépte át a küszöböt. Magabiztosság, lazaság sugárzott belőle, ami engem egyből lehengerelt, és olyan szinten odavonta a figyelmemet magára, hogy azt hittem én valami fém darab vagyok, ő pedig a nálam ezerszer erősebb mágnes. Pár ismerőssel lepacsizott, két másodperc múlva viszont elvegyült a tömegben. Tekintetemet azonnal a föld felé szegeztem, nem igazán mertem többet felnézni. Ritkán felkaptam a fejemet, hogy szemügyre vehessem mit csinál, merre jár. Éppen a fal mellett ácsorgott és engem vizslatott fürkészve. Mikor rájött, hogy észrevettem ahogy figyel engem, egy apró mosolyt varázsolt az arcára, oldalra biccentette a fejét. Nem bírtam állni a tekintetét, máshova próbáltam összpontosítani, de nem sikerült. Mikor vettem egy kis bátorságot, hogy újra felé pillantsak már nem volt ott. Kicsit csalódottan oldalra néztem, a pulzusom azonnal az egekbe szökött. Körülbelül pár centiméter választott el minket egymástól. Ott ült mellettem, és vigyorogva fürkészett engem. Tudta, hogy zavarba hoz, már csak a jelenléte is, és ezt kifejezetten élvezte.
Nem szóltam egy szót se, próbáltam nem tudomást venni róla. Biztos voltam benne, hogy csak azért kellenék neki, hogy egy estét élvezhessen. Ugyan nem utalt rá, de éreztem. Egy apró sóhaj csúszott ki ajkaim között. Kínosan elnevettem magamat, és elindultam kifelé. Volt bennem annyi tartás, hogy ne nézzek vissza, ami egy kisebb löketet adott.

Lassan, könnyeimet visszatartva lépkedtem a tóparton. Megvontam a vállamat, és lehuppantam a kemény talajra. Homályosan láttam, de próbáltam végigpásztázni a terepet. Felfedeztem egy kis mólót, amely kivezetett a tó szíve felé. Vettem egy levegőt és odasétáltam. Mielőtt ráléptem volna, levettem magamról a magassarkúkat, és lassan a nyirkos fára helyeztem lábaimat. Egyszerre volt hátborzongató, és megnyugtató, hogy egyedül itt vagyok az éjszaka közepén, az erdő mellett, miközben szemeimet a sötét égen, a Holdon, és a tó csillogó hullámain legeltettem. Lehuppantam, aztán lábaimat belehelyeztem, az elsőre hidegnek tűnő vízbe, de idővel megszoktam, kellemesen esett. Engedtem, hogy végre a könnyek is utat törjenek maguknak, a felszínre törhessenek, sápadt bőrömön pedig legördülhessenek. Hirtelen elkapott a mosolygás vágya, így apró vigyorra húztam a számat, de ez nem tartott sokáig. Valaki helyet foglalt mellettem, én pedig menekülőre fogtam volna magamat, amikor észre vettem, hogy ki is van ott velem.

- Nem adod fel, mi? - hirtelen megnőtt az önbizalmam, meg is lepődtem, hogy egyáltalán szóra tud bírni a jelenléte.

- Mégis mit? Baj, hogy utánad jöttem? Igen, lehet nem így kellett volna, de ne mond azt, hogy ennyire rossz társaság vagyok. Tudod, vak sem vagyok. - vigyorgott szemtelenül, én viszont egyáltalán nem voltam vidám kedvemben.

- Én sem vagyok az. Most pedig jobb, ha megyek. - mondtam, miközben elcsuklott a hangom. Felpattantam, éreztem, hogy kezével utánam akar kapni, de gyorsabb voltam.

- Mégis hová mész? - hallottam messziről.

- Haza! - kiabáltam a nagy csendben, hátra sem nézve.

- Hazaviszlek! - futott utánam, majd elém állt, nem engedett tovább.

- Ne fáradozz vele. - válaszoltam gúnyosan. Kikerültem, és indultam tovább.

Lehet, hogy hibáztam, de akkor, abban a pillanatban ezt láttam a legjobbnak. Még ha nem is volt igazam.
Hazabotorkáltam, elővettem a kulcsomat, halkan kinyitottam az ajtót, de nem volt értelme, mivel a nappaliból gyér fény világította meg az előszobát. Szóval még fent vannak a többiek, vagy vártak engem.
Anyuval találtam szembe magamat, aki érdeklődően vizslatott engem. Komolyan, azért mert elmentem egy buliba, hirtelen érdekelni kezdte az életem?

- Nos, ne várd az, hogy majd beszámolót tartok neked. Csoda, hogy azt tudod még, hogy lélegzem. Na, jó éjt! - becsaptam az ajtómat, és ledőltem az ágyamra. Lehunytam a szememet, és azt kívántam, bárcsak ne történt volna meg velem ez a nap. És ez még csak a kezdet volt..

***

Üdv! Nos, ennyi lett volna az első rész! Remélem elnyertem vele a tetszéseteket, és valamilyen formában ezt majd megüzenitek nekem! Köszönöm az eddigi biztatást, nagyon jól esik minden egyes kis visszajelzés.
Csak annyit szeretnék közölni veletek még, hogy a részek körülbelül hetente-kéthetente fognak felkerülni, mivel mint minden embernek, nekem is van életem a blogon kívül, és csak így tudtam kompromisszumot kötni saját magammal. 
Hamarosan találkozunk! 

Lottie H




2014. február 17., hétfő

Prológus

' Kedves Naplóm!

Soha nem gondoltam volna, hogy ilyesmi megtörténhet velem is. Teljes hatalmába kerített ez az érzés és nem hagy nyugodni. Ott motoszkál a fejemben, mint egy kis ördög , aki nem akar békén hagyni és csak rád erőlteti a saját akaratát. Akárhányszor csak egy pillanatra is az eszembe jut, a testem forrni kezd, a pulzusom a egekbe szökik, zavarttá válok, az elmémben lévő rendszer felborul és elveszíti a kontrollt maga felett. Nem tudok normálisan koncentrálni vagy akármit mit is megtenni. Tizenhét éves  átlagos lányként, akinek egy szem barátja sincs, a szülei elhanyagolják, csak a könyvekbe és a fülhallgatójába bújik el, szürke egérként lépdel végig az iskola folyosóján, menekül a sok lenéző, szinte gyilkos tekintettől.
Hogyan lehet mégis ez? Miért pont velem?! Elegem van, jobb lesz ha pihenek végre. '



Alice

Becsuktam a kis noteszemet és elhajítottam mérgemben. Nagy hanggal repült le a földre, fájdalmason hangzott az érkezése számomra. A naplómat mindig is úgy őriztem, mint egy féltve őrzött kincset. Igaz, nagyon sok titkomat, gondolatomat, érzésemet tartalmazza, ami felér nekem mindennel. Csak ő "hallgat" meg igazán, nem így kellett volna bánnom vele. Arcomat tehetetlenül a párnámba fúrtam. Mélyen, nagy sóhajokkal egybekötve vettem a levegőt és próbáltam megnyugodni. Már amennyire tudtam ebben a pillanatban, magában ebben a kilátástalan helyzetben. Fordítottam a testhelyzetemen egyet és csak bámultam a plafont.
Nem bírtam sokáig, felkeltem a fekvőhelyemről és a fürdőmbe lépdeltem. A tükörben hosszasan méregettem sápadt tónusú arcomat és közelebb mentem. Még pár másodpercig vizslattam magamat, majd felemeltem a jobb karomat, ökölbe szorítottam tenyeremet és hirtelen felindulásból beleütöttem a tükörbe. Kis darabokra hullott, miközben a kezemből ömlött a vörös vér, ami a fehér mosdón, és sápadt ujjperceimen  ijesztően hatott. Megeresztettem egy kevés vizet, és alátettem a kezemet nyugtatásképp. Arrébb söpörtem a szilánkokat a lábammal, majd lecsúsztam a hideg csempére, ami libabőrt okozott testemnek. Lábaimat felhúztam magam elé és magamhoz szorítottam őket. Fejemet lehajtottam a térdemre, és lehunyva szemhéjaimat, éreztem ahogy a sós könnycseppek mossák arcomat. Nem tudtam mi ütött belém. Csak azt ,hogy ez mind miatta van, csak is miatta.

***

Ez lett volna a prológus! Inkább ide írtam a hozzátok szánt soraimat, hogy ne vegyem el a kedveteket már az elején. Remélem elnyerte a tetszéseteket ez a kis szösszenet a történetből és valamilyen módon majd jelezni fogjátok nekem! Minden apróságnak nagyon fogok örülni majd! Próbálom majd meghálálni.
Millió puszi:

Lottie